Grigor Shldian 1900. augusztus 20-án született Nor Nakhichevan-ban. Édesapja, Hovhannes Shldian, népszerű ügyvéd, fiát Moszkvában taníttatja. Az ifjú diák nem szereti az iskolát, viszont minden moszkvai képzőművészeti kiállításon ott van. A művész társaságok gyakori vendége, mígnem egy szép napon ő maga is ecsetet ragad a kezébe.
Festményeit először 1916 tavaszán mutatja be. hat festményét küldi el egy rostovi kiállításra, ahol mindegyiket kiállítják (általában csak egyet-kettőt vettek be egy festőtől). Megismerve az őt körülvevő világot, egyre inkább rácsodálkozik az emberi arcra kiülő érzelmek plasztikusságára, a természetben lakozó vonásokra, impressziókra A valós és absztrakt – ez a festői hitvallás, ami egész munkásságát jellemzi.
Shldian Oroszországnak hangulatát a forradalom utániság jellemezte – veszélyes és kiszámíthatatlan létezés ez, amely elől a fiatal művész hamis iratokkal Grúziába, majd Kostandnupolisba menekül, ahol különféle munkákat tart, hogy fenntarthassa magát. A fiatal festő minden vágya, hogy Olaszországba költözzön és megvalósítsa álmait, de az olasz kormány nem fogadta el vízumot a Shldianhoz hasonló politikai menekültektől. terveit megváltoztatva Bécsbe költözik – itt fedezi fel Carravaggiot, akit példaképeként tartanak számon.
Shldian Bécsből Berlinbe költözik, ahol újratalálkozik Lilia-Yelenával, akivel már korábban Grúziában ismerkedtek meg, és összeházasodnak. A művész nem kedveli várost, illetve a Berlinben virágzó modernizmust. Amellett, hogy minden kritikus, író, kiadó az izmusokat képviselő művészeket isteníti, Shldian a rasszizmussal találkozik. A fiatal pár Olaszországba költözik. Róma a fiatal Shldiant is vonzza, legtöbbet a művészeti galériákat és templomokat látogatja. 1926-ban itt nyit saját műtermet, amelyben 1926-ban első kiállítására kerül sor. A híres olasz művész, Roberto Longhi mutatta be Shldiant a jelenlévőknek és így, lépésről-léprésre válhatott aztán híressé.
Egyszer egy belgiumi kiállítás-meghívóra válaszolva küldött el öt vászonfestményt, amiről megfeledkezett. Nem sokkal később kapott a Brüsszeli Királyi Múzeumtól táviratot, hogy Párizsban készült „Marineta” című munkáját megveszi, 10.000 belga frankért. Sajnos az öröm rövid ideig tartott, mivel adósságai nem fogytak, és minden tulajdonát lefoglalták és elárverezték.
100 lírával a zsebében Milánóba utazik, ahol Roberto Longhi segítségével kiállítást nyit saját munkáiból és sikerül néhány festményt eladnia.
A nyomor beláthatatlan ideig tartott volna, ha nem lép közbe Ugo Ojetti híres kritikus a „Corriere Della Sera”-ban, egy igen befolyásos folyóiratban megjelentetett cikkével.
„Telefonhívásra ébredte,”,- emlékszik vissza a művész, „az egyik barátom egyenesen beleüvöltött a kagylóba „ébresztő, te mázlista, menj, és azonnal vedd meg”, aztán a többi barátom is felhívott, hogy gratuláljon. Lerohantam, hogy megvegyem az újságot és szinte magamba szívtam a cikket. Ojetti, alaposan elemezve művészetemet, túlbecsülve, világszerte ismert művészekre használt jelzőkkel írt a munkáimról. Azon a reggelen Olaszország egyik leghíresebb művészévé váltam.
Shldian 1958-ban látogatott haza, megismerte az otthoniak életkörülményeit, és a Szent Echmiadzin Katedrálisban megfestette „Örményország Szüze” című festményét, akárcsak Rómában, a Szent Mária Templomban, amelynek falait Shldian öt mesterműve díszíti.
Grigor Shldian munkássága magába foglal portrékat, csendéleteket, tájképeket egyaránt. Sokkal fontosabb a középpontba helyezett ember, személyiség, álmaival és érzelmeivel, szorongásaival és örömeivel együtt. Shldian nagy mestere volt a lélektani portrénak.
Grafikusként is híres volt. Rengeteg könyvborítót tervezett, köztük az Anna Karenina olasz kiadását, de díszlettervezőként Prokofjev „Háború és Béke” vagy Stravinsky „Mavra”című műveinek színpadra vitelén is dolgozott.
„A festőnek úgy kell báni az ecsettel, mint Paganini a vonóval. Ő a felelős a formáért, az alakért és úgy kell közvetítenie a színeket és árnyalatokat, hogy az a megfigyelő részéről csodálatot váltson ki.”- mondta Shldian.
Shldian 1985-ben, Rómában hunyt el. 70éven át tartó művészi munkásságát egyetlen nemes célnak szentelte: felfedni a létszépségét és az emberi lélek nagyságát.