Egy olyan nép, melynek országa, élete, évezredes múltja és jelene is kövekre épül, a legtermészetesebb módon hitét is kőbe vési. Ez a hit pont olyan erős és elpusztíthatatlan, mint a mesterien megmunkált, fi noman csipkézett örmény keresztes kövek, melyek évszázadok viharait, háborúit, pusztításait vészelték át büszkén, az elmúlás és megsemmisülés legkisebb jelei nélkül. Jelentőségük talán pont ezért sokkal több puszta vallási emléknél: a megmaradás, megtörhetetlenség, összetartozás és túlélés szimbólumai. Az örmény kővidék, melyről a laikus joggal hihetné, hogy terméketlen, zord világ, Isten kegyelméből mégis élettől nyüzsgő, gyümölcsöt gazdagon termő, napfényes tájjá lett az évezredek alatt, telve derűvel és a boldoguláshoz nélkülözhetetlenül szükséges képességgel, tehetséggel. Ez az időtlenség kövei közé furakodott, szívós kacsokkal elszántan kapaszkodó, mélyre kúszó gyökerekből burjánzó szépség és varázslat maga az örmény létezés minden titkos dimenziójával. Az ősi föld köveiből a régmúlt mesterkezei által kibontott kőkeresztek mindegyikéhez a valóságban mindannyian sajnos nem juthatunk el. Az idén megjelent kiadványban Avanesian Alex, Harry Balabanian és Balogh Tamás által évtizedek alatt készített felvételeken most megcsodálhatjuk nagy részüket. Sokat megtudhatunk ezekről az Eget és földet összekapcsoló, különleges alkotásokról, melyek ma már nemcsak az ősi vidékeken őrzik az örmény hit és lét üzenetét, de világszerte mindenfelé, hol a történelem viharaiban elsodródott diaszpórák barackmagjai új hajtást hozhattak.

December 3-án ünnepélyes Szent Mise keretében emlékeztek meg Ecsmiadzinban az örmény egyház alapítóiról. Az Örmény Egyháztörténet szerint a kereszténység első magvait Örményország földjén az apostolok idején vetették el. Örmény, szíriai, görög és latin nyelvű történelmi források sora erősíti meg azt a tényt, hogy a kereszténységet először Tádé és Bertalan apostolok hirdették Örményországban, akiket ezért az örmény egyház alapítóinak tekintünk.
A hívők és a zarándokok tiszteletére felmutatták a Szent Dárdát is.
Az örmény apostoli egyház nagy tiszteletben tartja és őrzi a szentek ereklyéit és több relikviáit is őriz. A legjelentősebbek a dárda, amellyel Jézus oldalába döftek, Világosító Szent Gergely jobbja, Noé bárkájának darabja. 
János apostol tanúsága szerint, egy harcos dárdával a keresztre feszített Jézus oldalába döfött. (János 19,34) A Legendárium szerint ezt a dárdát Tádé apostol Örményországba vitte. A középkorban a dárdát az Ajrivank kolostorban őrizték. Később a kolostort Szurb Geghardnak, azaz Szent Dárdának keresztelték át. Ma ez a relikvia Ecsmiadzinban található. Minden Örmények Katolikosza ezzel a dárdával szenteli meg a kenetet a kenetfőzés idején.

Az IRWF elnöke személyes, hálás hangvételű levélben köszönte meg Charles Aznavour családjának a második világháború idején tanúsított hősies magatartását. Kevésbé köztudott, hogy Aznavour szülei a náci megszállások idején saját otthonukban adtak menedéket zsidó üldözötteknek, akiknek így az életét mentették meg. Az IRWF szervezete kutatócsoportot hozott létre, melynek feladata az Aznavour család bátor és áldozatos tevékenységének feltárása volt. E tudományos munka eredményeként döntöttek úgy, hogy emlékbélyeg kiadásával emlékeznek meg a néhai szülők életmentő küldetéséről, valamint Aznavournak és nővérének, Aidának Raoul Wallenberg-emlékérmet adományoznak.

Október 13-án az Örmény Kulturális és Dokumentációs Központban került megrendezésre az Örmény Bárka Mozgalom első klubestje. A program első részében Imre István színművész részleteket olvasott fel Aline Ohanesian, Orhan öröksége című regényéből. Az irodalmi felvezetést követően kerekasztal beszélgetés és fórum kezdődött Hol tart most az örmény genocídium ügye Magyarországon címmel. A fórum aktualitását az adta, hogy az Országgyűlés külügyi bizottsága a közelmúltban tárgyalta az LMP beadványát, melynek értelmében hivatalos emléknappá nyilvánítanák április 24-ét Magyarországon is. A bizottság ülésén váratlanul jelent meg Törökország és Azerbajdzsán nagykövete, akik diplomáciai nyomást gyakoroltak az ülés résztvevőire. A szavazáson végül a egy igen, egy nem és négy tartózkodó szavazat eredményeként a beadvány elvérzett, így nem kerül az Országgyűlés elé az örmény Genocídium ügye. Az ülést követő fórumon részt vett Turgyán Tamás dr. örmény nemzetiségi szószóló, Avanesian Alex, az Országos Örmény Önkormányzat alelnöke, Bakodi Péter külügyi újságíró, valamint Diramerján Artin, az Urartu Örmény Színház igazgatója. A beszélgetés érintette a kérdés hazai politikai fogadtatásának lehetőségeit, a törökországi örmények puccs utáni helyzetét, valamint a magyarországi civil örmény közösség lehetőségeit a genocídium hivatalos elismertetésének területén.

Októberben hivatalosan is elindult a Pázmány Péter katolikus egyetem armenológiai képzése. Az új képzést és kutatást is biztosító szervezeti egységet Piliscsabán avatták fel, a Jereváni Állami Pedagógiai Egyetemnek a PPKE meghívására október 20. és 25. között Magyarországon tartózkodó delegációja jelenlétében. A Diaszpóra21 Kovács Bálinttal a tanszék alapítójával és tanszékvezetőjével készített interjút az előzményekről és a tervekről.

Diaszpóra21: Figyelemre méltó és tudományszervezési mérföldkő a tanszék elindulása. Több mint egy évtized előkészítő munkája hozta meg most a gyümölcsét.

Kovács Bálint: A most felavatott tanszék szakmai hátteréről szólnék legelőször. 2002 óta foglalkozunk az egyetemen örmény kultúrával. Előadások és konferenciák sorát rendeztük meg Őze Sándor professzor vezetésével és szellemi irányításával. Az elmúlt csaknem másfél évtized előkészületeit követően ez év márciusában történt meg az aláírás Jerevánban. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a jereváni Örmény Állami Pedagógiai Egyetem (ASPU, Armenian State Pedagogical University)  között létrejött megállapodást Ruben K. Mirzakhanyan és Szuromi Szabolcs Anzelm rektorok írták alá, ezzel zöld utat kapott a megindítandó armenológiai képzés és szervezeti hátterének megteremtése, valamint oktatói és hallgatói csereprogram működtetése. Ám ez csak az első lépés volt, melyet követően a PPKE Egyetemi Tanácsa támogatta a tanszék felállítását, valamint a képzés akkreditálási eljárásának megindítását. A képzés és a PPKE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán (BTK) létesülő szervezeti egység részleteiről néhány hete Fodor György dékán további tárgyalásokat folytatott Örményországban. A jelenlegi státusz szerint ez önálló MA mesterképzést jelent, tehát elsősorban azok vehetnek részt benne, akik már felvételt nyertek az egyetem bölcsészet- és társadalomtudományi karára. Ha ezen diákok közül vesz részt valaki az armenológiai tanszék képzésén, akkor ez bekerül a diplomájukba.

Diaszpóra21: Ez egyfajta kiegészítő képzés a portfólióban, de tervezik önálló szakként való működést is.

Kovács Bálint: A következő lépés, amit 2017, de legkésőbb 2018 szeptemberétől szeretnénk megvalósítani, az önálló örmény tanulmányok szakja, így azt az egyetemre jelentkezve különálló szakként lehet majd elvégezni.

Diaszpóra21: A tanszék elindításának milyen szakmai, adminisztratív és egyéb nehézségei voltak.

Kovács Bálint: A tantárgyak közvetítő nyelve az angol. A filozófia, történelem, művészettörténet tárgyak oktatása tehát ezen a nyelven zajlik. Jelenleg 10-15 diák a hallgatói létszám. Évente legalább 10 diák kell ahhoz, hogy ne legyen veszteséges a képzés. Alapfeltétel még a legalább három fős oktatói létszám. Ők Németországból érkezett, örmény származású tanárok. Egyébként a tanszék elindulása nemcsak ezért nemzetközi jelentőségű, hanem azért is, mert Kelet-Európában egyedülálló és világszerte is csak néhány egyetemen, Franciaországban, Németországban, és az Egyesült Államokban működnek hasonló tanszékek. Ám az utolsó három évtized trendje, hogy inkább megszűnnek, mintsem újak létesülnek. Ezért is úttörő vállalkozás és üdvözlendő fordulat a tanszék felavatása.

Diaszpóra21: Politikai színtéren nem ütköztek falakba?

Kovács Bálint: Semmiféle politikai ellenállást nem érzékeltünk. Örményország részéről kifejezetten támogatott volt a tanszék létrehozása Szuromi Szabolcs Anzelm díszdoktorrá avatásán az örmény oktatásügyi miniszter is jelen volt.

Diaszpóra21: Kik fognak részt venni a képzésen, kik a célközönség?

Kovács Bálint: A képzés államilag elismert, így a magyar diákok, ha egyetemi felvételt nyertek, ingyenesen felvehetik a szakot, ám igazán vonzó a nemzetközi örmény diaszpóra számára lehet, hiszen a szemeszterenkénti 2-300 ezer forintos tandíj nagyon is kedvező a Nyugat-európai országok tanulmányi költségeihez képest. Ebből az irányból tehát biztosan sok diák várható, de legalább ilyen érdeklődés mutatkozik például az Erdélyi örmény fiatalok köréből is.

Diaszpóra21: A magyarországi örmény közösség kulturális intézményeivel vagy az Országos Örmény Önkormányzattal terveznek együttműködést?

Kovács Bálint: Nagyon szeretnénk, hiszen az összefogás számos területen komoly segítséget jelenthet. Gondolok itt például a könyvtárunk fejlesztésére, vagy ösztöndíjak, tandíjak támogatására, kulturális programok, események közös megvalósítására. A külföldről érkező diákok rajtuk keresztül is könnyebben kapcsolódhatnak be a hazai örmény közösség életébe és programjaiba.

A tanszék felavatásával kapcsolatos együttműködési lehetőségekről Serkisian Szeván, az Országos Örmény Önkormányzat elnöke nyilatkozott.

Diaszpóra21: A magyarországi örmény közösség szempontjából milyen jelentőséggel bír a tanszék elindulása?

Serkisian Szeván: Örményország a kultúrák bölcsőjének tekinthető. Ha egy adott kultúra, olyan jelentőséggel bír, hogy a tudomány részéről egy ilyen tanszék létrehozását eredményezi, interdiszciplináris módon járul hozzá, hogy a kutatói, oktatói munkát komoly hozzáadott értékkel segítse. A mi szempontunkból megbecsülésünket növeli, ha egyelőre csak az oktatás dimenziójában, de fontos közeledést jelenthet a két ország viszonyában. Perspektívát nyit képzési téren a nemzetiségünk körében élő fiatalok számára. Az is fontos szempont, hogy a nemzetközi örmény diaszpóra diákjai számára is vonzó desztinációvá válik a magyarországi armenológiai képzés, ez pedig a diaszpórák, testvérszervezetek közötti kapcsolattartás erősítését hozza magával.

Diaszpóra21: Hogyan valósulhat meg együttműködés a tanszék és az Országos Örmény Önkormányzat között?

Serkisian Szeván: Többcélú együttműködési megállapodást tervezünk aláírni. Lehetőségeink szintjén fogjuk támogatni a tanszék működését ösztöndíjak és tandíjak területén, vagy a képzéshez szükséges eszközök, könyvek beszerzésében. A tanszék részéről ezzel párhuzamosan hiteles tudományos hátteret kapunk kiadványaink, programjaink anyagaihoz. 

„Az örmények krónikása” megtisztelő címert kapta Gopcsa Joachim Bányai Elemértől, a híres és ismert , Zuboly becenévre hallgató újságírótól, írótól „Az örmény metropolisz” című munkájában.”A régi emberek között egyetlen egy sem volt, aki legalább megközelítőleg annyira ismerte volna a szamosújvári örménység múltjára vonatkozó adatokat, mint Gopcsa Joachim tanácsos. Ő volt az élő krónikája az örményeknek, hűséges inventáriusa a régi dolgoknak, csalhatatlan genealógusa a szétszakadt örmény családoknak, kifogyhatatlan anekdótázó, briliáns elbeszélő és kiváló patrióta….”

Ez a Gopcsa Joachim volt a szamosújvári születésű Gopcsa Lászlónak az édesapja. A családi környezet, édesapjának ismertsége, és nem utolsó sorban érdeklődése meghatározó volt az ötgyerekes Gopcsa család életére. A kis László az ezernyolcszázhatvanas években Szamosújváron töltötte gyermekéveit. „Éppen abban az időben, mikor a különben csendes kis városban, a békeszerető, vallásos és nagy üzleti szellemmel megáldott, de izzig-vérig magyarrá lett örmény származású lakosság boldog napjait élte. Azt a patriarchális életet, melynek még akkor nem tudta szárnyát szegni az újabb idők mindent reformáló szelleme.”…olvashatjuk Gyermekkori emlékeinek leírásában. Képeslapok mellett finomrajzú akvarell is megörökíti a Gopcsa család szamosújvári házát.

Gopcsa László 1923-ban harmincöt éves szolgálat után, saját kérésére vonult nyugdíjba mint helyettes államtitkár , és immár nyolcvan éve, hogy hatvannyolc éves korában elhunyt.

Negyvenéves írói pályafutás állt mögötte. Rendkívül sok területen tevékenykedett: jogi, közigazgatási, gyorsírási könyvek és cikkek mellett néprajzi, pedagógiai és szépirodalmi írásai is megjelentek folyóiratokban, szaklapokban. Az Erdélyi Irodalmi Társaságnak és a Gárdonyi Társaságnak is tagja volt. Megörökítette Gárdonyival való huszonöt éves barátságát, de igen élvezetes történetet írt Jókaival való találkozásáról is. Számos hazai és külföldi kitüntetés tulajdonosa volt. Lexikonok munkatársa, magyar-örményekről szóló írások szerzője. Tevékeny résztvevője az örmény múzeum megalakításának, a budapesti Örmény Egylet egyik megalapítója.

Több festmény is fennmaradt róla. Az örmény egyházközség falán lévőn díszmagyarban ábrázolják zömök, joviális alakját.

Hallatlanul gazdag életútja, kedves személyisége megérdemli, hogy munkásságával hamarosan alaposabban is foglakozzunk.

Gopcsa Katalin

Gopcsa Katalin (1947. augusztus 5., Debrecen) veszprémi művészettörténész eddigi életét az örmény kultúra szellemével áthatva élte, kérésünkre léleksimogató hangon mesélt örmény származásáról, családjáról, az örmény kultúra fennmaradásáért folytatott munkásságáról, az örmény kultúra tiszteletéről, annak fontosságáról, élményeiről.

Apai ágon van bennem örmény vér, édesapám Gopcsa Vilmos volt, az ő édesapja Gopcsa Gergely, a Gopcsa fiúkként emlegették őket még tizenvalahány évvel ezelőtt is olyanok, akikkel találkoztak.

Az édesapám nem volt a szavak embere, tehát nem szeretett sokat beszélni. Amikor én kezdtem öntudatra ébredni, már nem csak gyerek lenni, a kezembe adta a Musza Dagh negyven napját, és azt mondta, olvasd el, és tudd, hogy mi is örmények vagyunk. Ez olyan hatással volt rám, ami azóta sem múlt el. Mindig visszatérek a könyvhöz, és nem csak újraolvasom, hanem megpróbálok a mai kutatásoknak megfelelően is utánanézni azoknak a történéseknek, amik ott zajlottak, és azóta is mindig megráz az a tragédia, ami az örményekkel történt. Mivelhogy úgy érzem, hogy érintettek vagyunk benne, ezt képviselem mindenhol. Ami azt jelenti, hogy művészettörténészként, zömmel múzeumi világban, egy kis városban Magyarországon éltem le eddigi életemet, és mindig igyekeztem olyan mindenkivel tudatni, hogy itt valami fantasztikus dolog történt egy néppel, aminek olyan ősi kultúrája van, ami csodálatra méltó. Ez egy kis város és mivelhogy én sok helyen forgolódtam, meglehetősen ismert lett rólam, hogy örmény vér van az ereimben, és én úgy érzem, hogy én ezt igyekeztem jól képviselni és eredményesen is. Mit is jelent ez?

Nagy jelentőséggel bírt az egész örménységgel való foglalkozásban a rendszerváltás, amikor Veszprémben is létrejött egy örmény nemzetiségi önkormányzat. Valamilyen képviselőnek be akartak ugyan választani, de én akkor, bár a múzeum dolgozója voltam, a kisgyerekemmel, az ajándék késői gyerekkel itthon voltam és a TV-ben bedolgoztam egy művészeti műsort, a „Kép a képben”-t. Ezt a helyi értékekre koncentrálva csináltuk hónapról hónapra 8 és fél éven át 1992 decemberétől. Én például ezt a fórumot is sokszor felhasználtam arra, ha módom volt rá, hogy azt elősegítsem, hogy az örmény kultúrával, művészettel kapcsolatos dolgokat televízión keresztül is közvetítsék. Az ottani TV vezető akkor azt mondta, hogy az nem lehet, hogy én képviselő legyek, ha a TV-ben csinálom azt a művészeti műsort. Ezért úgy egyeztünk meg, hogy végzem a munkámat a TV-ben és az örmény kissebbséginél pedig szürke eminenciás leszek, vagyis olyan, akit bármikor elő lehet hívni, ha szükség van rá. Úgyhogy amikor Veszprémben a legeslegelső emlékezést a kisebbségi önkormányzat szervezte a genocídiumról, azt én tartottam. Ami azért volt megrázó, mert akkor találtam olyan fényképeket, amik nagyon megrázóak voltak. A magam szakmájából kiindulva igyekeztem ezt interpretálni, tolmácsolni mindenkinek, és mivelhogy ezen kívül az örmény irodalom is vonzott, azzal összekapcsolva. Az Akopjan Nikogosz lett itt a vezető és ő is azt hírdette, hogy az örmények mindenhol egyrészt igyekeznek az asszimiláló néppel békében együtt élni, az egész világon levő diaszpórával, másrészt mindig fontosnak tartják a kultúrát, mert az a több ezer éves kultúra a vérükben van, és ezt tolmácsolják mindenhol. Ezért fordult elő, hogy olyan megemlékezéseket tarottak, amelyeken az irodalomnak is fontos szerepe volt, ahol helyet kaptak Kosztolányi novellái, A sziget, különböző filmvetítések.
Az örmény kisebbségi önkormányzat volt az, aki az aradi vértanúk örmény áldozatainak emléket állított a Török Ignác utcában Veszprémben. Abban, hogy Pogány Gábor Benőnek a eredetileg Béke című szobra, ami később Ararat címet kapott megvalósulhasson Veszprémben, én is hathatósággal közreműködtem.
Ebben a városban ugyan nem olyan nagy számú az örmény kisebbség, bár attól, hogy mozgolódnak, meg időnként ezt-azt csinálnak, attól nagyon sok családban felélénkül a tudat, hogy az én nagyapámnak az unoktatestvére is az volt, stb. Tehát valamilyen formában elősegítjük ezeket a régi szálakat felgöngyölíteni. Ez is fontos volt a tevékenységemben.
Igyekeztem közreműködni abban, hogy Veszprém városában örmény keresztes kő legyen, és hogy arra figyeljenek. Gondoskodtam arról, hogy a Séd című újságban komoly cikk jelenjen meg a keresztes kövekről, mert úgy gondoltam, hogy fontos Veszprém életében, hogy itt is van egy ilyen, és hogy annak itt is nyoma legyen.
Amikor lehetőség nyílt rá, hogy a kisebbségek foglalkozzanak a saját kisebbségi történetükkel, akkor úgy éreztem, hogy egy ilyen őssel, mint amilyen a Gopcsa László volt, aki az örmény kultúrát olyan módon tudta továbbítani itt Magyarországon és ápolni, hogy számontartják, úgy gondoltam, hogy ezt nekem is tovább kell vinni, mintha egy fáklya lenne, ezért nagy örömmel vettem részt Az Örmény Kultúráért Alapítvány megalapításában. És azóta is igyekszem minden olyan komolyabb dologban részt venni, ami ezt ápolja.
Gink Károly fotóművész járt Örményországban, én is hozzájárultam az örmény műemlékekről készített képeinek a népszerűsítéséhez.

A háború a familiát sokfelé sodorta, mi egy nagyon kis településre kerültünk, habár én Debrecenben születtem. Mint mondtam, az édesapám ága volt örmény, de nem közvetlenül, nagyon nagyon közeli rokonok nem voltak, ezért csak tudtam a távolabbi rokonokról. Amikor már nagyobb lettem, és egyetemista lettem, felnőtt lettem, akkor kezdtem el intenzívebben keresni ezeket a rokonokat. Köztudott, hogy Szamosújváron volt a Gopcsa család fészke. Szamosújvár az örménység fővárosa volt, és az örmény kultúrának egy fantasztikus központja. Csodálatosan lett építve, szerkesztetten, logikusan, urbanizációt figyelembe véve, és ez az örményeknek köszönhető. Ott van egy Gopcsa ház. Hallottam történeteket, hogy azért van öt ablaka a háznak, mert azt képviselte, hogy öt fiuk volt. Ott található egy gyönyörű családfa, ami szépen kimutatja, hogy minden Gopcsa rokon, és amelyen az édesapám és az ő édesapja neve, Gopcsa László és Gopcsa Paula festőművész neve is megjelenik.

Gopcsa László egy nagyon ismert, közéleti és kulturális életben jelentős személyiség volt. Az ő neve mindig úgy forgott a családban, mint a legismertebb Gopcsa. Én próbáltam utánanézni sok mindennek, hogy ő mivel is foglalkozott, és begyűjtöttem az örmény népéletről, az örmény regékről gyűjtött írásait, a 10-es, 20-as, 30-as évekből. Jó barátságban volt Gárdonyival. Emlékezetes, hogy milyen történet szól arról, amikor Jókai volt Kolozsváron, mondta a beszédeit, Gopcsa László meg leírta, és pillanatok alatt tudta megjeleníteni. Csak úgy ámult mindenki, hiszen akkoriban ez nem volt olyan népszerű, mint most. A Budapest Történeti Múzeum Vármúzeumában bemutatott Távol az Araráttól - Örmény kultúra a Kárpát-medencében című kiállításon is számon van tartva, mint aki lexikonokba örmény szócikkeket írt, és komoly tudományos módszerekkel is foglalkozott, és az örmény kultúrával.

A Gopcsa Paulával, aki festőnek tanult és művészettörténetet tanított évtizedeken keresztül, sikerült olyan jó kapcsolatba kerülni, hogy tavaly ővele, az ő kapcsolatai révén egy kiránduláson vettem részt a zuglói örmény kisebbség szervezésében Szamosújváron, amikor volt a szamosújvári templom búcsúja. Ott fantasztikus élmény volt megtalálni az emlegetett Gopcsa házat, meg a temetőben a Gopcsa sírokat. Amikor a családfán szereplő fontos ősöknek a sírjára ráakadtam, akkor nagyon-nagyon jó érzés volt, hogy az ember ezt a kapcsolódást érezte. Olyan fantasztikus örmény találkozó volt, hogy az embernek az volt az érzése, hogy teljesen otthon vagyok. Az embernek biztonságérzetet ad, olyan érdekes jó érzést ad, hogy van egy olyan szerteágazó nagy család, akik valahol bizonyos értékekről mind ugyanúgy gondolkodnak, és ez összefügg az örmény kultúrának az ápolásával is.

Nagyon érdekes az, ahogy egy nyelven beszélünk a Paulával, valahogy több, mintha egy más szakmabelivel beszélnék vagy beszélek. Egyszer azon kaptam rajta magam, hogy az ő gyerekekkel kapcsolatos művészet pedagógiai élményeit majdnem úgy adom tovább, mintha velem történtek volna meg, mert ez a kapocs annyira szoros közöttünk.
Azt figyeltem meg, hogy azoknál az örmény családoknál, ahol férfiak vannak, ott nem annyira, de ahol a nők viszik inkább az örmény ágat, ott az olyan szokások, mint a dalauzi, a kulináris szokások és egyéb hagyományoknak az ápolása intenzívebb. Úgyhogy én őtőle tanulom most az angadzsabur leves készítését. Az apró kis tészta négyzetecskébe kétszer ledarált marhahúst kell rakni, azt összetekerni és úgy kifőzni az egyébként zamatos húslevesben, amibe churutot is tesznek. A churutot petrezseleymből készítik, érlelik hosszú ideig és darálják, afféle fűszerként használt érlelt petrezselyem. Nekem is van a hűtőmben, mert az kell, hogy legyen egy örmény családnál.

Annyira összetartó ez a család, hogy szoktak a Gopcsák Gopcsa találkzót is szervezni Budapesten.
Édesapám mindig mondta, hogy az örmények nagyon családkoncentrikusak, és a hegyeket is szeretik. És valahogy úgy alakult az élet, hogy nekem, hála Istennek, nagy családom van, és az alföld, Debrecen után, ide a Dunán túlra kerültünk át. Az előző házasságomból három, mostaniból egy gyerekem van, de a férjemnek meghalt az előző felesége, ott is van két gyerek, tehát ez azt jelenti, hogy nekünk hat gyerekünk van, akik hazajárnak hozzánk, és most már megszületett szeptemberben a tizenharmadik unokám. Ezt nagyon fontosnak tartjuk.

Az, hogy fontos dolog ez az örmény kultúra, ha nem is csak konkrét példákon, de a mentalitáson keresztül át lett ültetve a gyerekeimbe. Én sajnos még nem jártam Örményországban, jövőre készülök, a fiam viszont járt, vannak örmény barátai is, tőle kaptam ajándékba rengeteg örmény templomról készült fotót. De az az igazság, hogy a kultúra nem csak ott hat. Én az örményeknél azt észlelem, és magamon is, és az egész diaszpórában, hogy a kultúra fontos, úgy az irodalom, a művészetek, mint a katolikus vallás, hiszen tudjuk, hogy az első keresztény állam volt. És ez valahogy úgy sugárzik.

A Rozi kislányomnak, aki Balogh Elemér író férjemmel, aki a Csíksomlyói passiót írta, közös gyerekünk, volt egy nagyon aranyos megnyilvánulása 1993-94-ben, a várban a Szentháromság téren volt egy előadás, az örmény népi együttes táncolt. Emlékszem, hogy olyan picurka volt, hogy fel kellett állítani a padokra, hogy lássa, hiszen 1991-ben született. Az előadás gyönyörű volt, és mindenkire hatott, és a kislány a végén azt mondta: ”Anya, ha nagy leszek, ugye én is örmény leszek?”

Reméljük, hogy Katalinnak valóra válik nagy terve, és jövőre sikerül ellátogatnia Örményországba, hogy majd az ott szerzett élményeiről is meshélhessen nekünk.

https://www.facebook.com/events/354072531609919/