Bakodi Péter: Zarándokút az óhazába

Az Örmény Kulturális Központ szervezésében valósult meg az a zarándokút, melyre már olyan nagy igény mutatkozott a résztvevők részéről. Az utazásról Bakodi Péter készített színes, képes beszámolót. Ha jövőre is összegyűlik a kellő számú érdeklődő, akkor nem lesz akadálya, hogy újabb zarándokcsoport járja végig a keresztény Örményország gyönyörű helyeit.

Az embert különös, keserédes, de ugyanakkor felemelő érzés járja át, amikor először szembesül az Ararát fenségével Jerevánban. A szent hegy ellentmondást nem tűrően uralja a horizontot, kék lankái és hófehér süvege valósággal megbabonáz. Elérhetetlensége, és sajátos misztikuma ellenére az Ararát élő, szerves része az örmény főváros mindennapjainak. Büszke, de egyben szomorú mementója e sokat szenvedett nép egykori nagyságának. Ezt a helyieken kívül talán csak mi, közép-kelet-európaiak érezhetjük át igazán.

Budapestről induló zarándokcsoportunk, a késő éjszakai érkezés miatt elsőként az ősi örmény kéziratokat rejtő Matenadaran udvarán pillanthatta meg az Ararátot. A viszonylagos beépítettség miatt, az ekkor még csak épphogy kitárulkozó csoda teljes pompájában a híres Cascade-ról tárult elénk. Az őszi napfény melegsége által felszabadított belső nyugalmat felerősítette a szent hegyből áradó energia, amit ennél hatványozottabban csak a következő nap érezhettünk, az örmény-török határ mentén fekvő Khor Virap kolostornál. Feltöltődve indulhattunk az ország déli régiója felé.

A hosszú, vadregényes utazás következő állomása az Amaghu patak által kivájt kanyon mélyén elhelyezkedő Noravank kolostor volt. A vöröslő sziklafalak koszorúzta égbe nyúló főtemplom, az örmény építészet egyedi remekműve. A 14. század kezdetén tevékenykedő kőfaragó- és építőmester, Momik munkáin mintha nem is fogtak volna az elmúlt évszázadok. Ma is, szinte újkori formájukban tárulnak a látogatók elé. A közelben fekvő ikonikus borvidék, Areni rubintvörös nedűi felvillanyozzák a fáradt utazót, serkentve a lelket és a szellemet a további utazásra.

A magasba tornyosuló szerpentinen kanyarogva megérkezünk Szjunik tartományba. Ridegebb, szélfútta táj tárul elénk. Ezen a kietlen fennsíkon terül el az „örmény Stonehengenek” is nevezett Karahundzs, avagy Zorac Karer. A lenyugvó nap fényei pompás színekkel festik meg a több ezer éves menhireket. Az embert furcsa kíváncsiság fogja el: vajon mit vizsgálhattak őseink a sziklákba vájt kémlelőlyukakon keresztül? Az estét a karabahi határ menti Goriszban töltjük.

Másnap reggel felkeressük Khondzoreszk sziklákba vájt, kis elhagyatott faluját. A mély kanyon felett átívelő függő hídon haladva furcsa gondolatok cikáznak az emberben, amelyeket még az alattunk csobogó víz hangjai sem képesek kiverni a fejünkből. A nehézségekkel teli élet, a korábbi lakosok kitartása és élni akarása őszinte tiszteletet érdemel.

Tatev kolostora hirtelen bukkant fel előttünk, miután az impozáns, üvegfalú felvonó túljutott a közel 6 kilométer hosszú drótkötélpálya féltávján. A színesbe forduló, de itt-ott még jócskán zöldellő hegyoldalak között fekvő épületegyüttes igazi, képeslapra illő tünemény. A kolostor udvarában elhelyezett középkori „szeizmográf” pedig, az örmény tudósok mai szemmel nézve is komoly elismerést érdemlő szakértelméről tanúskodik.

A hosszú visszaút fáradalmait kipihenve kora reggel indulunk útra Jerevánból. Elsőként a régióban egyetlenként fennmaradt pogány templomot, Garnit keressük fel, majd tovább utazunk a búcsújáróhelyként is szolgáló Geghard kolostorba. A barlangszerű templomkomplexum meghitt terei még a vallástól idegenkedők lelkét is megmozgatja. Geghardot egy fenséges halas ebéd, majd Szevánavank kolostora követi. A káprázatos színkombinációkkal tarkított, vöröslő-sárgálló Dilidzsánon keresztül jutunk el Hagharcinba, ahol belebotlunk egy percekkel azelőtt egybekelt ifjú párba. A nászmenetet a „rókás autó” vezeti. Az örmény mondavilágban ravaszdi barátunk a hírvivő szerepét tölti be, így a kocsisor első helye is neki dukál.

Másnap a három északi kolostorral kezdünk. Odzun, Sanahin és Haghpat. Utóbbi kettő, egymástól mindössze fél óra távolságra lévő műremek, méltán nyerte el Örményországban elsőként, az UNESCO világörökségi helyszín elismerést. Egy újbóli fárasztó etapot követően kipihenten ébredünk és meghódítjuk Amberd „felhők feletti” várát az Örményország legmagasabb hegyének számító Aragac oldalában.

Jerevánba visszatérve felkeressük a genocídium emlékművét. A centenáriumra átadott modern múzeum megrázó részletességgel mutatja be az örmény nép által átélt nagy katasztrófát. A magasba meredő kőkoszorú mélyén lángoló örökmécses fényénél az emlékezés és a részvét mellett óhatatlanul is felmerül az emberben: hogyan lehet az, hogy száz évvel a tragédia után – az elkövetők büntetlensége és megbánása hiányában – továbbra sem nyugodhatnak békében a tömeggyilkosság áldozatai?

Utazásunk lassan a végéhez ér, Zvartnoc, Szardarapat és Ecsmiadzin zárja ezt az élményekkel teli, lelkiekben mindenki feltöltő zarándoklatot. Búcsúzóul felkeressük még a második világháborút követően örményországi kényszermunkán résztvevő magyar katonák emlékművét Jereván belvárosában. Szomorú érzés fog el ekkor, hisz hazánk kormánya – a közelmúlt szomorú tanulságai alapján – közel sem tartja ekkora becsben az örményeket.

Repülőnk lassan a magasba emelkedik, és mi távolodunk a csodás óhazától. Örményország légterét elhagyva, a havas hegycsúcsokon pihentetjük szemünket, és csak abban reménykedünk, hogy lesz még alkalom, hogy meglátogathassuk ezt a varázslatos földet.