Ragyogó napsütés köszöntött engem és ötven önkéntes társam Örményországban, egy országban amiről, noha számtalan útikönyvet olvastam, de tulajdonképpen semmit se tudtam. Az aggodalmak, amelyek a repülőn még a fejemben motoszkáltak, hamar szétfoszlottak amint átéreztem, mennyire egy vendégszerető, és a külvilág felé nyitott nép az örmény. A kalandokkal teli első napomra még három évvel később is élénken emlékszem. Hajnalban ért földet a gépünk, a fogadó szervezet tagjai a reptéren vártak. A város még nem is ébredezett, amikor a buszunkkal áthaladtunk Jerevánon, az örmény fővároson. Kemény egy vidék az, sok kő és szikla, a város pedig akkor még nagyon idegennek tűnt. Megérkeztünk úti célunkhoz, Zvartnoc több ezer éves pogány templomába, aminek a pillérjei között láthattuk az első kaukázusi napkelténket. Érződött, hogy milyen ősi ez a civilizáció, amelynek az „új” fővárosa öregebb, mint Róma. A láthatáron a bibliai Ararát meredek szírtjei elképesztő látványt nyújtottak az egyébként lapos fennsíkon. Ikercsúcsai kisebb felhőkbe burkolóztak. Ezek sokszor láthatóak, még ha egyébként tiszta is az égbolt, mivel az ötezer méteres hegy saját mikroklímával rendelkezik. Sajnos nem volt sok időnk gyönyörködni, mert már vittek is fel abba a városba és abba a faluba, megismerkedni azzal az örmény családdal, akikkel leéltem életem következő két évét.

Mivel akkor még egy szót sem tudtam örményül, csak úgy, mint a család angolul, így az első napom sok gesztikulálással és mosolygással telt el. Ekkor már egyedül voltam, a többi önkéntest mind más-más faluba vitték. Vagyis mégse egyedül, ahogy a reptéren, úgy a családban is ugyanazt a szeretetet, ugyanazt a befogadást éreztem. Csak a kétéves kisfiú, Arencsó fakadt sírva az idegen arc láttára. A család másik fiának, Jurának az a nagy ötlete támadt, hogy lejátssza a Mr. Bean mindenki által érthető videó kollekcióját. Az anyuka süteményt hozott, a nagyszülők, akik, ahogy ott szokás, elsőszülött fiukkal egy tető alatt éltek, ünnepélyes hangulatot adtak a napnak, amely számukra is nagyon különleges volt.

Na de mit is kerestem én, egy huszonhét éves magyar fiú, ott, a messzi Örményországban? Noha még Magyarországon nem annyira népszerű, nyugaton azonban teljesen elfogadott, életkortól függetlenül, önkéntesnek menni. Sok fajta önkéntes szervezet van. Én az amerikai Peace Corpson, a „Békehadtesten” keresztül jutottam ki. Csatlakoztam, mert kalandra vágytam, és mert programozóként úgy éreztem, hogy a szakmámon kívül mással is szeretnék egy kicsit fogalalkozni. A Peace Corps nem egy vallási, és nem is humanitárius szervezet, tehát nem azért mentünk, hogy ételt és adományt osztogassunk. A két év alatt tulajdonképpen azzal foglalkoztam, amivel akartam, amiről úgy éreztem, hogy szükség van. Sokat tanítottam, főleg angolt és számítástechnikát. Ifjúsági táborokat szerveztem, dolgoztam alapítványoknak, és igen, adományokat is kézbesítettem. Megtanultam örményül, noha a fogalmazásom csapnivaló. Sokat dolgoztam, de a összességében azt hiszem, többet kaptam az országtól, mint amennyit adni tudtam.

Megpróbálok megosztani egy gondolatot, amit az Örmények mondtak el nekem:
„A múltunk viharos, sok idegen erő foglalta földjeinket, és a jelenünk se könnyű. A nyelvünk egyedi. Körülöttünk élő népcsoportoknak, és így az országoknak sokkal több közük van egymáshoz – etnikailag, kulturálisan – mint hozzánk. Sok művészt, tudóst, sportolót adtunk a világnak, sajnos sokan közülük elhagyták az országot. 1923-ban a nagyhatalmak lecsatolták országunk harmadát, egy erdős, hegyvidékes területet, ahol a nyelvünket kissé cifrábban beszélik. Ezek a területek ősidők óta, mint a határőrök védték az országunkat a keletről jövő vad népektől. Röviden a Szovjetunió bukása után visszafoglaltuk.”

Talán az utolsó sorig gondolhatnánk, hogy Magyarországról van szó, de a fenti szavakat örményektől hallottam, Örményországról. Sok párhuzam vonható; ez az egyik lecke, amit az ott töltött két évem alatt megtanultam. Mi, Magyarok, nem vagyunk olyan különlegesek – de nem is vagyunk teljesen egyedül. Lehet, hogy a lengyel, magyar – két jó barát, de van egy testvér országunk is a világban, aki megérti a panaszainkat, mivel azok az övék is. Bárcsak többet tudhatnánk egymásról! Evégett mindenkinek ajánlom, hogy látogasson el Örményországba, garantálran életre szóló élményekkel fog hazatérni. Ha valaki nagyobb kalandra vágyna, álljon be önkéntesnek. Noha én egy amerikai szervezeten keresztül mentem, az Európai Unió tagjaként sok lehetőség áll azelőtt, aki nyitott az önkéntes munkára. Kiemelt programok közé tartozik a European Volunteer Service, melynek a keretében, számos országban, így Örményországban is lehet önkéntes munkát vállalni legyen az csak 1-2 hónap, vagy akár évek.

Persze turistaként is érdemes ellátogatni oda– az ország biztonságos, és noha a falumban nem is, de a fővárosban és a nagyobb városokban kiváltképp a fiatalok beszélnek angolul. Egyébként meglepetésemre szolgált, hogy már az első héten magyar beszédet hallottam az örmény faluban, ahol laktam. Kiderült, hogy az egyik szomszédunk még a kilencvenes évek idején éveket töltött Magyarországon katonaként, és meg is így megtanulta a nyelvünket. Hallva rólam, felkeresett, mert hiányolta a magyar beszédet!

A konkrét lehetőségekről és programokról az interneten lehet informálódni, az utazással, önkéntes munkával kapcsolatos kérdésekre szívesen válaszolok.

László Lieszkovszky


A kint tartózkodásom során készített fényképek itt megtekinthetőek: GeneralComputing.com/portfolio

vissza a lap tetejére